Ma reggel megkaptam életem első gasztroblog-díját
M@rti-tól.
Ez a díj sok szempontból különleges, nem csak, mert ez az első, hanem mert épphogy nem a főzőtudományomért kaptam. :) Megmosolyogtatta a reggelemet. :)
Mi itt mind, akik különböző formájú-fajtájú gasztroblogokat írunk, büszkék vagyunk a főzőtudományunkra, meg akarjuk osztani másokkal, egyrészt, hogy "jót tegyünk", másrészt, hogy "jót együnk", harmadrészt, hogy legyezgessük kicsit a saját hiúságunkat. Én beismerem ezt is. Ez az egész blogolás a visszacsatolás kereséséről szól, hisz jó-jó, hogy a család, barát-barátnő, szereti a főztünket, de mindig ott bujkál bennünk a kisördög: "mi van, ha csak nekik ízlik" ... "mi van, ha amúgy béna vagyok, csak én hiszem, hogy jó" ... vagy épp annyira tökéletesnek gondoljuk magunkat, hogy azt hisszük, rögtön mi leszünk a Nők Lapja Konyha új felfedezett gasztrobloggere. Tisztelet a kivételnek, biztosan van az is. De azért ismerjük be, egy kicsit mindegyikünkben akad a fentiekből is. :) Kiben ez, kiben az, nem kell épp mindnek igaznak lennie. A lényeg, hogy ezáltal mind egy picit exhibicionisták vagyunk. És épp ezért büszkék. A munkánkra, a főztünkre. És többé-kevésbé minden áron előnyösen akarjuk ezt feltüntetni. Vásárolunk szép tányérokat a tálaláshoz, így fotózunk, úgy fotózunk. A család, a barát-barátnő épp azért nem eheti meg a frissen gőzölgő ebédet, mert "Várj, még le kell fotóznom!". Azért van ebben némi irónia és önkritika is. :)
Na jó, azért nem leszek ennyire szőrös szívű magammal és "gasztrotársaimmal" szemben, hisz alapvetően úgy gondolom, mindannyiunknál a főzés szeretete az, ami erre az útra indított minket. És igen, a tudás megosztása, hogy talán másnak is jó az, ha mi tudunk egy jó receptet, egy jó tippet, stb. És valljuk be, ezekben a blogokban rengeteg olyan praktika megtalálható, amit sokszor egy tucat szakácskönyv sem tud pótolni. (na itt azért persze nem magamról beszélek) :)
Szóval, mindezen kritika és dicséret után jöjjön az igazság pillanata, hogy miért is kaptam én ma díjat: mert BEVÁLLALTAM, ahogy
M@rti írja. A
felhívás ugyanis a következő volt: ismerjük be, hogy emberek vagyunk, és bizony, mi is vétünk bakikat a konyhában. Elismerésre méltó játék téma, csak gratulálni tudok hozzá!
Nos, én tegnap épp egy ilyen bakiról írtam a blogban, és ma reggel nagy meglepetésemre kaptam ezt a bevállalósoknak járó "díjat", amit minden "nevezett" megkap és megérdemel. :)
Habár nekem nincsenek fotóim az elrontott dolgaimról, azért már nem először írok róluk, de álljon itt egy kis összefoglalás, hisz ne csak a saját, hanem mások hibáiból is tanuljunk! :)
1. szétpukkadt réteslap a
szőlős-túrós rétesnél
2. szűrőnpaszírozós
paradicsomleves
3. ujjlegyalulós
káposztasaláta (még szerencse, hogy fotó nem készült az ujjamról...)
4. egy blogra fel nem került reménytelen próbálkozás egy póréhagymás quiche létrehozására: a téazta gyakorlatilag szétporladt szedés közben, az íze meg... brrr... ízetlen. És pont. Bár azóta felvilágosítottak, hogy a quiche tésztájától ne várjak sokat, nem lesz sokkal jobb máskor sem az íze. Hát nem tudom, minden esetre azóta nem próbálkoztam vele.
5. pofára ejtett narancskrémes torta - az egyik barátnőmnek készült, a szállítást még túlélte, az első szeleteket is, de mikor a hűtőbe akartam volna visszarakni, platty az asztalra. :)
6. ez volt a legrosszabb talán, tavaly karácsonykor akartam készíteni marcipán sziveket. Nem tudom, mi volt a gond, de a gyórdeszkám egyik feléről még mindig nem tudtam lekaparni az odaragadt marcipánmasszát. Azóta csak a másik felét használom. :)
7. és végül, de nem utolsó sorban szólnék még azokról a receptekről, melyeket ugyan elkészítettem, sokszor még le is fotóztam, de végül nem tettem fel a blogra mert úgy ítéltem, hogy ha én sem főzném meg még egyszer, másnak minek ajánlgassam. :)
Ja és persze a véget nem érő újjelvágások, reszelések, égésnyomok és társai. Habár a párom ilyenkor mindig szívbajt kap, ha késsel a kezemben lát, én azért azt mondom, ahhoz képest, hányszor aprítok-vágok-darabolok, ez még mindig jó arány. Hisz ez ezzel jár. És megéri. :)
