A hallgatás oka

Őszintén szólva ezt a posztot fejben már rengetegszer megírtam az elmúlt években. Persze, mindig másképp hangzott, és most is más lesz benne, mint amit sokáig tervezgettem, de hiába, ez azt hiszem, így természetes.
Aki rendszeresen olvas, tudja, hogy ritkán osztok meg igazán személyes dolgokat magamról. Bár a sorok között elrejtve sok minden megbújt már az elmúlt évek alatt, de ez a bejegyzés most egy kicsit más lesz.
Hogy miért? Azt mindjárt elmondom.

Talán sokakat nem ér meglepetésként, ha azt mondom, az, hogy IR-es vagyok, akkor derült ki, amikor a várva várt gyermekáldás nem érkezett. Eddig erről ezen a fórumon nem beszéltem és ennek csak az egyik oka volt az, amit már fentebb is említettem, hogy ritkán osztok meg igazán személyes információkat magamról. A másik, talán sokkal nyomósabb érv, hogy az ilyen gondot az ember sokáig titkolnivalónak érzi, azt hiszi, kevesebb ettől, hogy baj van vele. Pedig ez távolról sincs így.
A mi rögös utunk e téren 6 évvel ezelőtt kezdődött és nem mondanám, hogy könnyű volt. De az évek múltával megtanultam elfogadni a helyzetet és habár itt még nem, személyesen már mertem beszélni erről. Ami, saját bőrömön megtapasztalva tudom, nagyon fontos lépés. Emellett rengeteg más változás is beállt az életünkben: elkezdtem a diétát, sportoltam, mondhatni életmódot váltottam, végeláthatatlan köröket futottunk az orvosoknál és persze kutattam a rengeteg alternatív módszert, mivel változtathatnék a helyzeten. Biztos vagyok benne, hogy mindez együttesen segített hozzá, hogy most megírhatom ezt a posztot.

Bizony, az elmúlt hónapok hallgatásának oka nem volt más, mint egy tüneményes kis jövevény, a mi kisfiunk, aki vehemens sírásával végre bearanyozza az éjszakáinkat. A teljes eltűnés két kórházban töltött hónap miatt volt, de végre itthon vagyunk és habár a rendszer még hiányzik az életünkből (mondjuk kétlem, hogy lesz még valaha :) ), de a boldogság leírhatatlan. :)

Annak az oka, hogy mindezt most ilyen őszintén elmondtam nem más, mint hogy szeretném, ha sokan, akik olvasnak és hasonló cipőben járnak, lássanak egy újabb jó példát, hogy nem lehetetlen. Tudom, senkinek nem ugyanazok a problémái e téren, ahogy az IR nálunk is csak egy volt a sok közül. De nekem a változás ezzel a diétával kezdődött és jó alapot szolgáltatott az életmódváltáshoz, ami reményeim szerint nem utolsó sorban a kisfiunk számára is majd egy egészségesebb élethez vezet. Így, immár boldogan és egy gyönyörű, édesen alvó babával a szomszéd szobában buzdítok mindenkit, hogy ne adja fel, folytassa a küzdelmet. :)

Az, hogy a jövőben hogy alakul a blog élete, még nem teljesen tudom. Nekünk még nem jött el az az idő, mikor teljesen megkönnyebbülve hátradőlhetünk és még nehezebb út áll előttünk, mint ami mögöttünk. Egyelőre azonban sok feltöltetlen receptem van, amiket próbálok szép lassan pótolni, de bevallom őszinén, egy jó időre a főzés és a diéta háttérbe kerül nálunk. :) Bár a konyha és a blog azért továbbra is a szívem csücske marad, ezért nehezen tudnám elképzelni, hogy ne lennének új receptek - főleg, hogy már most készült pár, nem meglepő módon elsősorban desszertek. ;)

És íme, végezetül egy apró puszilgatnivaló részlete a mi kis csodánknak. :)